A mellkasom szúrt, a lábaim szárnyaltak. Így alkotta meg az agy azt a komplex folyamatot, amit futásnak nevezünk. A lelki fájdalmat erős fizikai munkával termelődő endorfin drogok tompítják. Ez egy másik definíció lehetne.

 

Érzem, hogy fojtogat. Próbál folyamatos terrorban és rémületben tartani, hátha megadom, amit akar és feladom. Nyelni próbálok, de a hazugságok gócát nehéz odébb lökni a torkomban, mégis megteszem, mert nem tudok egyszerre levegőt venni és nyelni. Ahogy igazat mondani sem lehet, miközben a koholmány bűze árad a szádból.

 

Érdekes, hogy egyes paraziták köztigazdát választanak a szaporodási ciklusuk kiteljesedéséhez. Egy állomást, egy eszközt, ahol átvészelik az időjárás zord viszontagságait. Számtalan nyomást, amit a környezet tesz rájuk, de hála a testnek, túlélik. Kihasználják annak minden erőforrását, feláldoznak egy életet, hogy az ÉN éljen tovább.

 

Azt mondták kövér vagyok. Mégis élek! A főnököm szerint nem járulok hozzá az ország GDP növekedéséhez eléggé. Mégsem távolít el a pozíciómból! Anyám úgy gondolja, kár volt a világra jönnöm. Mégis megszült, sőt mondok jobbat, felnevelt!

 

A lappangási idő 7-15 hónap, átlagosan. A megfigyelési zárlatot is erre lenne érdemes elrendelni. Rezonanciával terjednek a gúny potencírozza, hajlamosító tényező az érzet. Fájdalomérzet. Ők a paraziták, a mondatok. A hullám elindul. Sunyi módon terjed, észrevétlenül, akárcsak a veszettség. Felfelé halad az idegsejteken. Lépked, axonról, axonra. Biztosan ismered azt a hangsúlyt, a hozzá tartozó hanglejtést. Azt a bántó zöngésség szerint részleges hasonulást, ami a füledben cseng napokig, hónapokig, évekig. Lehetséges, hogy még az unokád is hallani fogja, létezik már az a transzgenerációs elmélet, ami biztosítja.

 

Először csak kiszemeli a potenciális áldozatot. Kezd ismerős lenni? Nem mindenki érzi, csak a tipikus prédaállatok. Mások egyszerűen vakon kapják. Azt hiszik, elmenekülhetnek. Egy ártatlan megjegyzés következik: „Jól nézel ki ma reggel!” „Látom, haladsz.” „Pont rád vall.” Ilyen egyszerű, igaz?

 

Tálcán kínálja az élősködőt, a már fertőzött egyed. Első lépésként az áldozat megpróbál védekezni és a mondat (továbbiakban parazita) nekivágódik a dobhártyának. Fizikai sérült szenved, mutálódik. Átalakul egy erősebb, vadabb változattá, gúny tárgyává. „Ne állj meg! Menj tovább!” –próbálja mondani az erősebbik félteke.

 

A levegő megáll, a hang terjedési sebessége akár 343 m/s is lehet, ereje legalább 80 decibel. Vízben tompulna, az acél erősítené. Szóval átlagos a közeg. És akkor jön a dobhártya, bumm. Sérülés, fizikai változás, mutáció; ebben a sorrendben. Nem áll meg, éhségét ki kell elégíteni, suhan tovább kíméletlenül. Egyetlen vágya, hogy táplálkozzon.

 

Vannak úgynevezett ellenállók, akikről még nem beszéltem. A tudósok sem tudják pontosan miért, de nem viszik tovább az ingerületet. Nyugalomban maradnak. Bár egyes kutatások azt kívánják bizonyítani, hogy a közöny nem egyenlő, a tudatosodás elmaradásával. Publikálták, hogy egyes esetekben a pangó, inaktiválódott paraziták, egy ismeretlen hullámfrekvencia után, ami a gazdaszervezet rezonanciájához is köthető-, sőt egyesek olyan meredek állításokat tettek, hogy a szeretteink hullámtulajdonságai sokkal valószínűbben éri ezt el. A köznyelvben úgy terjedt el a Leszarom művészete. Az idiopatikus baromság már túl tudományos.

 

Tehát egy átlagos polgár esetében nem áll meg. Felerősödve tombol tovább, kiszámíthatatlan módon. Egy vulkánkitörés erejével gázol át a következő etapra, képes lenne akár földrészeket is megmozdítani. Mikor megérkezik, ütlegelésbe kezd; „Hahó, te mocskos állat!”. Mind hiába, csak a lószerszámokat találja (kengyel, üllő, kalapács).

 

A következő állomásnál érkezik meg a szőrökhöz. Próbálják csitítani, babusgatni, de a primitív szószerkezet nem értékeli. Naivan azt szeretnék elérni, hogy ne bántson, ne ártson. Ők mindennel ugyanolyan szeretettel bánnak. Nem tesznek különbséget az egyes hangváltozási jelenségeken. Diszkrimináció mentesek, a sejtek szentjeinek is fel lehetne magasztalni őket pusztulásuk végén. Azonban mégsem teszik, nem ismerik őket, csak egymást látják. Csapatként, egy egységként működve, összeadják az energiákat és úgy terjesztik tovább. Csodálatosak, én pedig gyűlölöm őket. És mégis, a részeim.

 

Megakadályozhatnák ezt az egészet, ha szigorúbbak lennének. Nem tudnak határokat húzni. Olyan csillámpónin lovagló sejteknek tűnnek.

 

Közben a parazita elkapja az ideget. Cibálja, rángatja, nyugodtan generálva ezzel, egy érzelmi hadjáratot. Nem lenne a kötélmászás bajnoka. Túl sok energiát veszít a fölösleges kilengésekkel. És halknak sem nevezhetném.

 

Erejét vesztve mégis eljut a központba. Nem tudja hová kell menni, egyszerre akar mindenhol lenni. Nem találja a helyét a káoszban, számára ez túl rendezett. Talál egy megfelelő, 37,1 C-os helyet magának; „itt jó lesz”gondolja. Tokot képez, hogy biztos, ami biztos ott maradjon örökre. Így helyezve nyomást bizonyos agyterületekre, ezáltal szaporodik. Löki tovább az információt. A sérült, felhangosodott mondatot. A mutálódott parazitákat. Adományoz, amit lehetne jószándékból is.

 

Én köztigazda vagyok. Bemutatkozásnál ezt szoktam válaszolni, ha megkérdezik, mivel foglalkozom. Hadd magyarázzam el, a végleges és a köztes test lízing között a különbséget. A parazita az én esetemben nem törekszik arra, hogy életben hagyjon. Én csak egy átmenet vagyok. Nem a külső szócsöve, hanem a belső hangok érlelője. Zabálja az agyamat, hogy egyszer majd kiszabadulva- az én szeretteimtől óriási bánatot követelve-engem eleresszen.

 

Vagyis én nem ürítem azok a bizonyos mondatokat. Én nem támadok, hanem dúsítom, mindazt, amit másoktól kapok. Azért, hogy majd egyszer felrobbanjon és a környezetemmel interferáljon. Végleges gazdára vágyik, miközben belőlem táplálkozik.

 

A túlélés értéke csekély. Hiszen az evolúciónk párhuzamosan fejlődik egymás mellett. Mindig megmaradunk kéz a kézben. Ez egy dominancia harc, amiben alá-, fölérendeltség van. A viszonyok számítanak; az egymáshoz képest lévő szerepvállalások. Kinek engeded, hogy te magad legyél?

 

Próbálok megszökni. Futás közben érzem, hogy a motoros működéseimbe nem tud úgy befolyásolni. Maximum a dühe ad nekem erőt. Paradox módon az élősködőm dühe motivál a futásra, mellyel termelem a boldogsághormonokat; az élet csodálatos?!

 

Nagyon igyekeztem nem fának menni. Egyszerre azonban több dologra koncentrálni nem lehet. Megálltam, hiszen óvatosnak kellett lennem. Minden hirtelen mozdulatban olyan mondatok rejlenek, amiket most nem akarok kezelni. A cipőfűzöm, kioldódott. Semmi pánik; négyig számolva beér a levegő, négyig bent tartom és 8 számolásra kifújom. Tökéletes.

 

Semmi kétség, elkezdem a masnit formálni, mert én bizony így kötöm meg a cipellőmet. Próbáltam a másik technikát, de túlságosan unalmasnak találtam. Szeretek erre úgy gondolni, hogy a gyermekkorom egy morzsáját így megőrzöm és törekszem rá, hogy minden nap megéljem.

 

Megjelenik egy ártatlan idegen. Elég duci, gyakorlatilag természetellenes lábtartással. És úgy görnyedt, mintha már legalább 3 km-t sétált volna. Pedig ő inkább repül. Apró szőrzettel ellátott, fekete- sárga- vagy sárga- fekete, kinek mi tetszik- csíkozottsággal ellátott potrohát pedig zavarában pontosan a masnim közepére vágta. Mint valami királynő. Valljuk be őszintén, megteheti, hiszen társadalmuk legfőbb szereplője. Izgalmasak ezek az állatok. Gyakorlatilag az egyetlen nőivarú egyed, mely szaporodhat, a prémium hímekkel. Mindenki másnak a munka teszi ki az életét. Az utódokat nagy gondossággal bölcsőben neveleik. Olyan tiszták.

 

Nem élősködnek, teremtenek, fenntartják a természet rendjét. És valljuk be őszintén a terebélyes potroh méret, azért legyőzi a gravitációt. Nem mintha előítéletes lennék. Tudtátok, hogy táncolni is tudnak? Bizony egy kellemes és bőséges vacsora előtt, a hátsótestfél ringásával- és annak gyorsulásával vezetik a többieket. Egy igazán természetellenes reakció egy munkahelyen.

 

De nekem erre most nincs időm, azzal kell foglalkoznom, hogy jobban legyek. Megpróbáltam durván elhessegetni, de az ujjamba csípett. Duzzad. Éget. Vörös. Használhatatlan. Így tértem haza ellátni a sebeimet, a megalázkodás minden hiányával. Miért választotta a halált a védekezés közben? Az én agyamat miért zabálják a paraziták? Választanom kell?

 

Ahogy mondani szokták a történelem ismétli önmagát. Az egyes sémákat érdemes megerősíteni, hátha működnek. Aztán kiderül, hogy nem, csak idiopatikus baromság minden. Úgyhogy, most úgy indulok neki, hogy a 17. alkalommal megpróbálkozzak valami mással.

 

Ismerős táj, a növények fajgazdagsága nem változott, csak a virágok „arcai” mások. A cipőm, ugyanaz a sárga alapdarab, mint mindig. Vagyis a környezet és az adottságok nem változtak. Tudom, ha elhagyom a robotporszívóra emlékeztető követ, de még pont a kőhíd előtt fog megtörténni az eset. Mielőtt átmennék a túloldalra.

 

Készen álltam az eseménysorozat megváltoztatására. Időben megálltam, kioldottam a cipőfűzömet, hogy ÉN legyek az, aki aktívan befolyásoljon. Zseniális ötletnek tartottam. Nem is próbáltam ellenkezni, vagy megakadályozni. Mit is tehettem volna?

 

Még nem hajolok le, megvárom. Gyere, gyere, te tiszta lény, most élve fogsz távozni! Kicsit késett, vagy túl izgatott voltam, és hamarabb értem oda. Ezek a laboratóriumi körülmények olyan sérülékenyek.

 

Mikor megérkezett, egy pillanatra azt hittem tovább repül. Szerencsémre a sárga cipőm kellően erős szupernormális ingerként működik. Ilyen vagyok én vonzom az eseményeket, úgyhogy rárepült pontosan a lehetséges masni helyének közepére. Tökéletes. Csak semmi pánik, hagytam magam lélegezni. És akkor jött a terv tökéletes megoldása, egy óvatos, de határozott mozdulattal rúgtam egyet a levegőbe.

 

Nem egészen az történt, amire számítottam, ugyanis nem vettem figyelembe a centripetális erőt. Tehát, a cipő és a méh a levegőbe kerültek- ami rovarunk számára a természetes közege, de sajnos a hiányos szórítóerő következtében a cipőmnek is azzá vált. Nemes egyszerűséggel elrepült. Én azonban ezzel mit sem törődve, örvendeztem a sikertől, hiszen megszakítottam az ördögi kört és tovább futottam. Egészen odáig nem is volt baj, amíg bele nem léptem egy darázsba. Elindult a szokásos tumor, dolor, color, rubor és functios laesia kaszkád, és fájdalmamban légiesen kalimpálva a mutató ujjammal elütöttem a méhet. Fullánkosan megszívtam!

 

Tarthatatlan állapotnak ítéltem meg. Számtalan félresikerült megmozdulások után teljes reformot hajtok végre, cipőt váltok. Feláldozom az identitásomat.

 

Köztigazda vagyok, ha valaki kérdezi. Bemutatkozásnál ezt szoktam válaszolni, arra a kérdésre, hogy mivel foglalkozom. Hadd meséljem el, milyen is ez valójában. Minden reggel felkelek, mielőtt elindulok felveszem a cipőmet és szimmetrikus masnival látom el. Óvatos apró mozdulatokkal, hogy jelen legyek a pillanatban, csendesen alkotok. Ezután elindulok, hogy menet közben a mondatok zabálják az agyamat. Mégis megnyugtat, a tudat, hogy egyszermajd kioldódik, és újra beköthetem.

 

Így élek én és a lúdtalpas lábam, a rikitó sárga cipőben, miközben életben tartom az énem.